Pszichológus válaszol: kilövésre felkészülni, irány az első osztály!

Az ősziesre forduló időjárás mellett a naptárra nézve nem is tűnik olyan távolinak a bűvös dátum: szeptember 1. Az iskolakezdés a legmeghatározóbb esemény, ami a gyerekek, és szülők szemében szeptemberhez köthető. Labancz Dániel klinikai szakpszichológussal beszélgettünk a témáról.

Játéknet: J Labancz Dániel: LD

J: Először is szeretnénk megköszönni, hogy szánsz ránk időt, ugyanis valószínűleg a nyár előrehaladtával egyre több szülőben kezdenek el motoszkálni az iskolakezdéssel kapcsolatos gondolatok, és az a bizonyos „Biztos, hogy jól csinálom?” érzés. Mit gondolsz, el lehet rontani a gyerek hozzáállását az iskola előtt? Hatnak rájuk az ijesztgetések, hogy egyik vagy másik tantárgy egy rémálom lesz? Inkább rózsaszín ködbe burkolva, vagy reálisan készítsük fel a gyereket első osztály előtt?

LD: Először is: azt gondolom, hogy akiben felmerül a “jól csinálom-e” kérdés, az valószínűleg elég jól csinálja... Az iskolakezdés az oviból ballagók szemében általában egy mérhetetlenül pozitív és izgalmas dolog. Rettentően várják, és lelkesek, nyitottak az újra, kíváncsiak… A tapasztalat viszont sajnos azt mutatja, hogy ez a motiváltság az iskola falai között az esetek nagy részében alaposan lecsökken. Az iskola elkezdése előtt érdemes a lehetőségek és az érdekes, izgalmas dolgok kidomborításával fenntartani ezt a kezdeti naiv motivációt. Az iskolakezdéssel ez a feladat egyre nagyobb mértékben a tanító felelőssége is lesz. Ezért inkább tanítót válasszunk a gyereknek elsősorban, és ne iskolát - alsó tagozaton ez sokkal lényegesebb, mint hogy hánytannyelvű a suli, vagy hogy milyen különórák és extrák vannak. Mindazonáltal mindenképpen buzdítani, inspirálni érdemes a gyerekeket.

J: Ha már ez így szóba jött: mi a jó tanító ismérve?

LD: Szereti a gyereket, és a gyerek is szereti őt...

J: Biztosan személyiségfüggő is, de mégis, mi a helyzet azzal, hogy az elsősöket a tesó sulijába irassuk, vagy éppen a legjobb ovis barátokkal egy osztályba, vagy külön érdemesebb beiratni?

LD: Tapasztalataim szerint ebbe a kérdésbe a családi logisztika szempontjai is jelentős mértékben számítanak, de alapvetően ha a testvéren keresztül a szülő elégedett egy intézménnyel, jobb eséllyel lesz pozitív eredménye, ha a kisebbet is oda küldi. Persze a tesók közti viszonyt feltétlen figyelembe kell venni, előfordulhat például, hogy a nagyobb „cikinek érzi” a kisebbet, és ezért esetleg kellemetlen helyzetbe hozhatja őt, de ennek az ellenkezőjére is emlékszem gyerekkoromból: volt olyan osztálytársam, akinek a felsőbb osztályba járó nagyobb tesója adott valamiféle magabiztosságot, támogatást, de az ovis barátok is segíthetik egyfajta ,,biztonsági védőhálóként” a beilleszkedést. Alapvetően nem kell tartani attól, hogy az a gyerek, aki konkrét baráti társasággal kerül a suliba, nem fog másokkal ismerkedni - a társaság is óhatalanul be fog illeszkedni az új közösségbe. De mielőtt ezt a kérdést túlgondolnánk, van egy egyszerű javaslatom: kérdezzük meg a gyereket, ő mit szeretne!

J: A füzetlistával a kézben el lehet kezdeni az iskolaszerek beszerzését, de nagy kérdés, hogy a gyerekkel, vagy nélküle? Mesehősös, cuki füzetek és kiegészítők, vagy hagyományos, minta nélküli darabok?

LD: Én mindenképp a közös készülődést preferálnám - végül is ő fog az iskolába járni, ő fogja használni ezeket a dolgokat… Lehet aztán ezt a helyzetet a választás készségének a tanulására is fordítani, a vágyott darabokból felajánlani néhányat, amelyekből végül ő választhat. A tapasztalatom mindazonáltal az, hogy a gyerekek többnyire tudják, mit szeretnének - a kihívás sokszor a megfelelő darab megtalálása lesz… Ha a tanszerek olyanok, amiket szívesen nézeget, örömmel vesz elő, akkor eleve motiváló tényezőként hatnak, és fenntartják a már említett lelkesedést. A kicsik az általuk kedvelt szereplőkkel körülvéve sokkal komfortosabban érzik magukat az iskolapadban.

J: Mi a helyzet a közlekedéssel? Ebben mennyire kell önállóságra nevelni az iskolakezdőket?

LD: Elsőben még semmiképp ne engedjük egyedül iskolába a gyereket, különösen, hogy a közös út is lehet a reggeli rutinunk, rituálénk része. Jóval később, 5-6. osztálytól válnak a gyerekek alkalmassá az egyedül közlekedésre, és ilyenkor kezdik igazán igényelni is azt. Érdemes ekkor is lépésről lépésre haladni az önállóság felé.

J: Az iskolába már „komolyabban” kell felöltöztetni a gyerekeket, vagy vegyenek fel azt, amit csak szeretnének?

LD: No ez az, ami meg nagyon a szülőtől függ… én például azt gondolom, hogy azzal tanítom a gyereket önállóságra és felelősségvállalásra (azaz arra, hogy amit tesz vagy nem tesz, annak mindenféle következményei vannak, és hogy erre ő és csak ő tud hatással lenni), ha hagyom kibontakozni, és néha rossz döntéseket is hozni - legyen ez egy nem feltétlenül előnyös szett. A tiltás vagy az erőből átvitt döntések többnyire - nyílt vagy rejtett - ellenállást szülnek.

J: Van valami, amit általánosságban véve az elsősök szüleinek tanácsolnál?

LD: Mindig érdemes feltenni a kérdést: egy-egy döntésemmel, reakciómmal mit üzenek a gyermekemnek? Ha döntésekbe bevonom, ésszerű és kiszámítható keretek között engedem érvényesülni, énerőt, hatékonyságot és döntést tanul - ha soha semmibe nem engedem beleszólni, a passzivitást és a kontrollon kívüliséget tanulja. Legyünk a gyerekeink partnerei, ahogy Vekerdy Tamás is gyakran mondja: akár az iskola ellenében is.