A tizedik – amiben SzélFútta Dezső is előkerül

Fura egy idő volt.
Sütött a napocska, még talán meleg is volt, de nagyon nagy szél volt.
A babáimmal foglalatoskodtam, nagyon sok dolgom volt. Az egyiket biliztetni kellett, a Flórát etetni, Laurát pedig már altatni kellett volna. Sorba ültettem őket, hogy nehogy valaki kimaradjon. Flóra cumis üvegét kezdtem keresni éppen, mert már százszor elmondta, hogy ő nagyon éhes, mikor a nagy szél eldöntötte a teraszon a szárítót, amire a frissen mosott ruhák voltak felaggatva.
Nagy morgással, sistergéssel jött, mint ha valaki jó alaposan felmérgesítette volna. Csak dúlt-fúlt a teraszon, egyszer csak nagy dühében nekiment a szárítónak. Az még ellenállt egyszer-kétszer, az illendőség kedvéért, billeget egy kicsit mielőtt megadta volna magát a nyomásnak, de végül feladta, nagy csörömpöléssel oldalra dőlt.
A ruhák egy része alászorult a szerkezetnek, de jó páran közülük, kiszabadultak és a nagy szabadságtól megrészegülten kapaszkodtak a szél szárnyába és repkedtek az udvaron. Először, mikor felkapta őket, a virágágyásig jutottak, ott aztán, mint ha szabadulni akart volna tőlük, elengedte őket. Már majdnem földet értek, de az utolsó pillanatban ismét a levegőbe emelkedtek és folytatták táncukat egészen a kocsi beállóig, ahol aztán őrült körforgás indult. Eltartott egy ideig, mire végre elfáradtak és elhevertek a köveken, ahol éjszaka Apa kocsija szokott állni.
– Na, végre megunta – mondta Tojcsi.
– A szél? – kérdeztem vissza.
– Nem. Sz. F. D.
Ez úgy hangzott, mint valami nagyon titkos dolog.
– Sz. F. D? – Az meg micsoda? – kérdeztem rá.
– Nem micsoda, hanem kicsoda. Sz. F. D. annyit tesz, mint Szél Fútta Dezső, vagyis Szélfútta Dezső.
– Hát, ő meg kicsoda?
Tojcsi kényelembe helyezkedett, nekidöntötte fejét Flórának, aki ettől pislogni kezdett és megint elmondta, hogy éhes.
– Szélfútta Dezső a fák nagy barátja – kezdte a történetet Tojcsi. – Köztük is lakik, de soha nem tudni, hogy éppen melyik lombjai között bújik meg. Mikor susogni hallod a szellőt a levelek között, ő az. Halkan beszél hozzájuk, gyengéden simogatja a leveleket, a fák törzsét. Segít a méheknek a virágpor szállításában, elkapja a vakmerőbb madárfiókákat mielőtt a földre pottyannának és visszateszi őket a fészekbe, hogy erősödjenek még a repüléshez. A kisfákat és a vékony ágakat finoman tornáztatja, hogy erősödjenek. Mikor jó kedve van, akkor csupa lágy szellő veszi körül, finoman libben egyik fáról a másikra. De ha felmérgesítik...
– Várj egy picit – szóltam közbe, mert megtaláltam a cumisüveget és Tojcsit odébb kellett ültetnem, hogy Flóra babámat meg tudjam etetni. Ahogy újra elhelyezkedtünk, Tojcsi egy nyitott mesekönyvnek dőlve, én az ölembe fektetett babával az ágyam oldalánál, szóltam, hogy folytassa a történetet.
– Ott tartottál, hogy ez a Szélfútta Dezső jókedvében mindenféle jót csinál, de amikor felmérgesítik...
– Na, igen – folytatta Tojcsi –, mikor felmérgesítik, akkor aztán cudar dolgokat művel.
Ha nagyon durcás, akkor csak úgy tombol az utcákon, kertekben. Mindennek nekimegy, felborogatja a kukákat, odébb taszigálja a bicikliket, megremegteti az ablakokat, na és feldönti a szárítókat.
Irtózatosan pipa tud lenni, akkor nem kímél senkit, semmit!
– Megint egy kis szünet – intettem csendre Tojcsit. – Az etetésnek vége, ennek a babának most aludni kell! – ezzel benyúltam a babám háta alá és ringatni kezdtem.
Miután kétszer elénekeltem neki egy altatódalt, végre lerakhattam az ölemből és újra Tojcsié volt a szó:
– Na, és mi az, amitől ilyen haragos lesz ez a Szélfútta Dezső? – kérdeztem, végignézve az üldögélő babák során. Még egy etetés és két átöltöztetés várt rám, így Tojcsi nyugodtan mesélhetett, bőven volt rá ideje.
– Ahogy már mondtam, ő a fák barátja. Óvja, védi őket. Viszont, ha megtudja, hogy valahol valaki bántja a barátait, kárt tesz a fákban, akkor tör ki belőle a harag.
Ha pedig azt hallja, hogy egy fát oktalanul vágnak ki, na, akkor kell vele igazán vigyázni, ha lehet messze elkerülni, mert olyan vihart kavar mérgében, hogy egy szárító sem bírja ki lábon! – mutatott a teraszon fekvő állványra. – Szerinted most is ez lehetett? Megtudta, hogy valaki bánt egy fát? – kérdeztem tőle.
– Csak valami ilyesmi lehet – válaszolta Tojcsi.

Ekkor ért haza Apa, láttam, hogy nyitja a kertkaput.
Felkaptam Tojcsit és futottam elé.
– Szia, Hercegnőm! – kapott fel a karjába, felemelt a feje fölé és forogni kezdett velem. – Mi történt reggel óta?
– Felborult a szárító – újságoltam. – Mindenhol szálltak a ruhák.
– Látom – rakott le a földre –, még jó, hogy már megszáradtak, így nem lettek újra piszkosak. Na, szedjük gyorsan össze őket!
– A Szélfútta volt – csúszott ki a számon.
– Szélfútta… ki az? – kérdezte, és míg lábra állította a szárítót, gyorsan elmondtam neki.
– Hmmmmm… – csóválta meg a fejét. – Még lehet is benne valami. A szomszéd utcában most vágtak ki egy fát, mert nem fértek el tőle az építkezés közben. Láttam, ott jöttem el előttük és megkérdeztem. Mikor megtudtam, miért vágják ki, én is mérges lettem, mint a te Szélfújta barátid.
– SzélFÚTTA – javítottam ki.
– Jól van – mosolyodott el –, legyen SzélFútta. Na – folytatta –, a helyreállítással végeztünk, vigyük be a megszáradt ruhát és nézzünk a vacsora után!
Tényleg, most eszméltem rá, milyen éhes is vagyok. Sok elintéznivalóm volt viszont még a babák körül, így aztán, mikor végeztünk a ruhák behordásával, folytattam az etetéssel.
– Na, mondtam? – kérdezte Tojcsi félig suttogva. – A fát kivágták, Szélfútta Dezső pedig jól megmérgesedett.
– Igazad lehet, na de most megint egy kis csendet kérek! – mondtam és hozzáláttam a karomban lévő baba eleltatásához.