Tojcsi mese 12

A tizenkettedik – amiben megismerjük Babót és Tojcsi vicces akar lenni

Még nem is meséltem a cicánkról.
Babónak hívtuk a cicát, aki egyszer csak nálunk lakott. Hogy miért pont Babónak? Igazán már nem is emlékszem, hogy miért lett ez a neve. Talán Apa nevezte el.
Ő volt az, aki nagyon nem akarta a cicát, mindenfélét kitalált, hogy ne maradjon nálunk, aztán meg ő babusgatta a legtöbbet. Talán azért lett Babó, mert babusgatni kellett.
Egy reggel került hozzánk, nem tudni honnan, csak állt és halkan nyivákolt a teraszon, úgy kölyökmacska módra. Akkor még nagyon pici volt, elfért Apa tenyerén.
Anya adott neki egy kis tálkában tejet, Apa erre megjegyezte, hogy „na, ez most már a nyakunkon ragad”, meg, hogy „minek ide állat, úgy is csak nekem lesz gondom vele, a halakat is csak én etetem”.
Ami ugye igaz is volt, mert Andris halait csak Apa etethette, meg az akváriumot is ő takaríthatta, mert ő elolvasta, hogy hogyan kell.
Na, végül a „MinekIdeÁllat” szép lassan felnőtt nálunk.
Mindenki és Apa is imádta és agyon simogatta, amit Babó olyan hangos dorombolással hálált meg, hogy néha feljebb kellett venni a TV hangerejét, hogy halljuk tőle.

Babónak csak egy valamivel volt baja, azzal azonban állandóan, mégpedig a porszívóval.
A porszívóval és mindennel, ami hasonló hangot, zajt csinált. Így hát félt a hajszárítótól, a turmixgéptől, a kávédarálótól, na, és Andris távirányítós terepjárójától.
Tojcsi pedig tudta ezt.
Tudta és ki is használta. Néha nagyon-nagyon rossz tudott lenni. Mondhatnám, hogy annyira, hogy az már majdnem gonoszkodás volt, de Tojcsi csak viccelni akart, csak ami neki vicces volt, az néha másnak nem.
Így volt ezzel Babó is.
Tojcsi egyszer, míg aludt, masnit kötött a farkára. Mikor a cica észrevette, minden áron el akarta kapni a farka végét. Pörgött, forgott, hentergett, hogy le tudja szedni valahogy a masnit, de nem sikerült. Tojcsi a hasát fogta, úgy nevetett. Persze, én is, de szegény Babó egyáltalán nem gondolta ezt humorosnak, egyre jobban akart szabadulni a farkára kötött szalagtól és közben sorba döntött le mindent maga körül. Végül sikerült közbeavatkozni és lekaptam a masnit róla, éppen mielőtt a Nagyi nagy porcelánvázája került volna veszélybe.
– Ezt megúsztuk – mondta Tojcsi akkor, nagyot fújva, mint ha ő lett volna, aki megmentette a vázát.

Tojcsi tehát tudta, hogy Babó fél a zajoktól és most megint rosszalkodhatnékja támadt.
Kifigyelte, hogy Babó összegömbölyödve alszik a nappaliban, Apa foteljében. Imádott ott aludni, talán érezte Apa szagát. Apa meg állandóan morgott, hogy már megint nem tud a saját helyére ülni. Mikor meg Anya mondja neki, hogy „küldd el onnan azt a macskát”, Apa inkább átül a másik fotelbe. „Jó ez nekem itt is” mondta. Babó tehát most is ott aludt és mit sem sejtett arról, mi is készül ellene.
Az elején még én sem tudtam, nem is tűnt fel semmi, hacsak az nem, hogy Tojcsi nem volt mellettem. A babaszobát rendezgettem –, mindig volt valami, amit el kellett ott intézni –, mikor egyszer csak újra megjelent.

– Gyere – suttogta és nagyon huncutul mosolygott.
– Hová? – suttogtam vissza.
– Csak ide, a nappaliig – hangzott a válsz és már húzott is kifelé a szobából.
Először nem tűnt fel, miért is lettem kivonszolva a nappali ajtajáig. Minden rendben látszott.
A fotelek, a kis üvegasztal, rajta a távirányítókkal meg Anya újságjaival, mögötte a könyvespolc, a szoba másik sarkában a nagy TV, a virágok, szóval minden. Békesség és csend volt. Anya és a Nagyi valahol a konyhában. Csak Babó aludt a fotelon.
Csak.
Aztán megláttam.
A fotel előtt lent a földön egy nagy kék terepjáró állt. Andris távirányítós autója. Tojcsi kilopta a szobájából, átvonszolta az előszobán és a nappalin, oda, a fotel elé. Nem lehetett könnyű.
– Ha tudnék, beleizzadtam volna – mondta, hogy szemléltesse, mekkora teljesítmény volt ez tőle.
– És még ki kellett hozni ezt is – mutatott a fal felé. Az ajtófélfa mellett, a fal tövében ott volt az autó távirányítója. Ezzel lehetett elindítani, gyorsítani, lassítani, kormányozni.

– Na, most figyelj, visszaszámolunk! – és visszaszámolt. – Öööööööööt, néééééééééégy, hhhhhááááááááááárooooooom – húzta a szavakat, mint egy űrrakéta indításánaál. – Ketttttttőőőőőőőőő, eeeeeeeeegy ééééééééééés ….. – azzal nekikészült – moooooost!!! – ezzel ráugrott a távirányító gombjára.
A szoba csöndjének vége lett. A kék terepjáró motorja felbőgött, éles, sivító hangot adott, miközben a padlón próbált elindulni pörgő kerekekkel, orrát a fotel aljának nyomva.
A hang egy szempillantás alatt eljutott szegény Babó füléig, az első pillanatban csak megremegtetve a fülcimpákat, de a következő másodpercben szegény cica összes szőre, ami a hátán volt, égnek állt.

Hátát begörbítve, de egyenes lábakkal ijedtében Babó egyszerűen kilőtte magát a fotelből és furcsán pattogva kifeszített lábain, odacsapott az őt megtámadó autónak. A távirányítós az ütéstől irányt váltott és elkezdett kifelé száguldani a nappaliból, de pont szegény cica irányába, aki egy pillanatig kővé dermedten állt, de aztán gyorsan menekülőre fogta, és uzsgyi, kiszaladt az előszobába, majd tovább a nyitott teraszajtón át a kert irányába.
Igen ám, de a nappali ajtajában egy enyhe kanyart nem sikerült bevennie, kipörögtek a lábai és kifarolt a padlón, mint ahogy a rajzfilmekben. Tojcsi viszont a távirányítón ugrálva pont útban volt. A cica hátsó lábai nagyot löktek a szerkezeten, ami becsúszott az ajtó és a fal mögé, úgy, hogy pont beragadt a gombja. Tojcsi a mozdulattól lerepült, jobban mondva felrepült épp a nappaliból akkor kirobbanó terepjáró platójára, ami azon mód kirobogott a Babó után a kertbe, nagyot ugratva a teraszról, mint ha csak üldözné azt a szegény cicát.
– Jaaaaaaaj! – hallopttam a sárga gombóc hangját. – Segítséééééég! Álllítsák meg ezt az izéééééééééét!
Mikor a hang után kutatva kiléptem a teraszra, az én drága barátom nem nevetett már a viccén.
Két mancsával kapaszkodva, szinte lebegett a terepjáró hátulja felett, mint egy nagy sárga veszélyt jelző zászló, miközben a távirányítós körbe-körbe száguldott a kocsi feljárón.

– Segíííííts! – süvítette Tojcsi. – Állítsd le! Állllllllllítsd leeeeee!
Nem tudtam nem nevetni. Visszafelé sült el a vicc, a tréfamester járt pórul.
Kihorgásztam a távirányítót az ajtó mögül, a sivító autóhang elhallgatott.
Tojcsi barátom megtörten hasalt az autó hátulján, még azok a fülszerű kitüremkedései is lekókadtak.

– Na? – kérdeztem tőle – jó vicc volt?
– Háááát nem annyira. legalább is a vége nagyon nem! – nyögte.
– Mehet még egy kör? – emeltem fel a távirányítót.
– NEEEEEEEEM! – hangzott a válasz.

Mire visszacsempésztük az autót Andris szobájába, Babó is előkerült.
Peckesen sétált el mellettünk, és miközben lenézett Tojcsira, mint ha egy kis kárörvendő mosolyt láttam volna a pofiján.
Nem is tudom, szerintetek tud egyáltalán egy macska mosolyogni?


Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Kilövésre felkészülni! »

Mit hozzon a nyuszi? Húsvéti ajándékötletek »

Barbie: 65 éves a stílusikon, aki több, mint csak egy baba »

Összes cikkünkért kattints ide »