Tojcsi mese 14

A tizennegyedik – amiben kiderül, hogy Esztinek baglyai lesznek és elveszni meg nem jó dolog

Ültünk Anya számítógépe előtt. De jó sokan ám!
Ott ült Zsófi mamája, aki Anya haját szokta fodrászolni, ott ült Zsófi, aki az én legbarátnőm, ott ült a Nagyi, meg Anya közvetlenül a gép előtt a nagy pocakjával, amiben az kistesónk volt még, meg én is Tojcsival egy felfordított vödrön, mert már máshol nem maradt hely.

Szóval ott ültünk és azon gondolkoztunk jó erősen, hogy mit kapjon Eszti ajándékba a ballagásra.
Eszti a közös barátnőnk volt Zsófival, csak ő már iskolába megy ősszel. És most lesz a ballagás az oviban és akkor szoktak ajcsit adni. És mi is szeretnénk. Ezért ült így össze mindenki, hogy jól kitaláljuk, mi legyen az.

Persze, mikor összegyűltünk, ebéd után, még senkinek nem volt semmilyen ötlete.
A Nagyi behozott egy tálca linzerkarikát, amit ő sütött, azt körülültük és jól elbeszélgettünk mindenről.
Persze főleg Anyáék, mi meg figyeltük őket. Mindig szerettem hallgatni, ahogy a felnőttek beszélgettek, főleg, ha érdekes dolgokról volt szó, és Zsófi is így volt ezzel. Csöndben hallgattuk őket és majszoltuk a sütiket egymás után.

Zsófi mamája nagyon beszélgetős kedvében volt most. Ő az, aki fodrásznéni és mindenféle hajakat szokott csinálni, és mindenkivel szokott beszélgetni. A hajak jó sokáig készülnek, közben jó sokat lehet beszélni, ezért aztán Zsófi mamája mindenkiről mindent tudott.
Tudta, hogy a harmadik utcában lakók új ágyat vettek, mert a régi annyira szétment, hogy egy reggel a földön ébredtek, mert leszakadt alattuk. Ezen aztán jót nevetett mindenki.
Aztán azt is tudta, hogy mi történt azzal a kisfiúval, aki már egy ideje nem járt oviba. Szegénynek nagyon fájt a hasa, kórházban is volt, de már jobban van, és majd jöhet is újra az óvodába. Őt nagyon sajnáltuk.
Azt is tudta, hogy az Eszti papája kétszer hordta ki, meg be a garázsukból a virágokat, amik télen ott laktak. Jó meleg idő volt, akkor az Eszti mamája mondta neki, hogy hordja ki őket. Esztiéknek rengeteg virágjuk volt. Olyan piros muskátli borította nekik az összes korlátot a teraszon, meg a kocsi beálló két oldalát is, leanderesek vagy, hogy is hívjákos virágok voltak, meg citromfájuk is volt vagy kettő, nagy cserépben, meg pálmájuk is. Szóval jól elfáradhatott az Eszti papája, mire mindent kicipelt a garázsból. Erre aztán jött a tv-ben az időjárás bácsi, a Nagyi csak Lalinak hívott, és azt mondta mosolyogva, hogy nagyon hideg lesz az éjszaka.
Az Eszti papája ezen nem mosolygott. Hordhatta vissza az összes virágot a garázsba, de közben sötét lett, és egy kint maradt. Az Eszti mamája pedig nagyon nem örült másnap reggel, mikor meglátta a lefagyott leveleket.
A Zsófi mamája mindent tudott, csak egyet nem. Azt az egyet, hogy milyen ajándékot kapjon az Eszti a ballagásra.
– Fogalmam sincs – mondta, széttárva a kezeit. – Annyira nem ismerem őket, hogy tudjam, milyen játékai vannak a gyereknek.
Nos, ezzel aztán megkezdődött a tanácstalanság időszaka.
– Nektek van valami ötletetek? – kérdezte Zsófitól és tőlem a Nagyi. Tanácstalanul néztünk össze. Voltunk egyszer Esztiéknél játszani, emlékeztünk a nagy babaszobára, meg társasjátékra. Meg arra, hogy jó sok játéka volt, de azt, hogy mi nincs neki, na, azt nem tudtuk.

– Nézzük a netet! – adta ki Anya a parancsot így aztán közelebb húzódtunk a számítógéphez, már amennyire tudtunk és elkezdtük a nagy keresgélést. Anya ismert egy jó játékboltot az interneten, jó sok mindent rendelt már nekünk innen, most is ennek az oldalait nézegettük.
Hú, nagyon sok nagyon jó játék volt, de választani nem volt egyszerű. Mindenféle igényeknek meg kellett felelni. Mikor Zsófival ujjongva mutattunk egy nagyoooooooon szuper kis konyhát, amiben aztán volt minden, mosogató, sütő, grill meg még egy üdítőautomata is, a Nagyi rögtön mondta: „azért ne legyen túl drága”. Aztán láttunk egy építőjátékot, az meg túl fiús volt. A következő egy póni volt, arról kiderült, hogy már nagyok vagyunk hozzá. És ez így ment, egészen addig, míg meg nem láttuk őket. Egyszerre kiáltottunk fel Zsófival: – De aranyosak!
És tényleg, nagyon édesek voltak. Két plüss bagoly. Ballagó baglyok, mert olyan sapkájuk volt, mint a filmekben a végzős diákoknak. És pont ketten voltak, párban. Anya és Zsófi mamája rögtön bele is egyeztek, és ki is találták, hogy egy-egy kis ajándékzacskóba beleteszik, egy-egy csokival és ez nagyon jó lesz így.
Szerintünk is, mondtuk Zsófival, de más egy picit sajnáltuk is, hogy nem mi kapjuk őket. De nem baj, majd, mikor mi ballagunk, majd akkor nekünk is lesz!
Anya aztán gyorsan meg is rendelte a bagolypárt, így aztán elég gyorsan megoldódott a dolog. Még néhány süti maradt is, és míg Anyáék beszélgettek egy kicsit, Zsófival tudtunk egyet babázni. Persze, ilyenkor mindig gyorsan eljön az indulás ideje, és kettesben maradtunk Tojcsival.
Miközben nekiálltam a játékokat összerakni, amit Zsófival előszedtünk, megkérdeztem Tojcsit:
– Neked tetszettek a baglyok?
– Ha nem ide jönnek lakni, akkor igen! – mondta.
– Nyugi, az Eszti kapja őket! – nyugtattam, érezve, hogy kis barátom a saját helyzetét szeretné biztonságban tudni.
– Akkor jó, – fújt egyet. – Egyébként ismertem egy ilyen kis plüss baglyot. Nagyon rendes fickó volt!
– Honnan ismerted? – néztem rá csodálkozva.

– Egyszer együtt vesztünk el, vagyis csak majdnem. Ő egy kicsit, én egy kicsit jobban.
– Na, mesélj – és leültem, hogy meghallgassam.
– Egyszer, még amikor egy másik országban éltem – kezdett a történetbe – , egy zsúron voltam egy kislánnyal. Tudod, olyan éttermi szülinapon, ahol nagy torta van, meg jön a bohóc, meg sokan vannak, és gyorsan elmegy az idő.

Na, itt is ez történt. Mindenki jót játszott, mikor aztán jöttek az anyukák meg az apukák a gyerekekért, akkor mindent gyorsan abba kellett hagyni, és mindenkinek sietnie kellett. Vagy a szülők siettek valahová tovább, vagy a busz vagy a vonat indulását kellett elérni az állomáson, szóval minden nagyon gyorsan történt, és akkor mi elvesztünk.

– Elvesztetek? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, egészen pontosan ottfelejtődtünk a nagy kapkodásban és rohanásban. Jól meg is rémültem, mikor elment minden gyerek és rájöttem, mi történt, mert nem tudtam mi lesz majd velem. Egészen magamba roskadtan ültem egy félbehajtott szalvéta alatt, mikor halk huppogást hallottam. El se tudtam képzelni, mi adhat ilyen hangot. Mint ha csuklott volna valaki.

– Huuppp! – Huuuuuuppppp! Valahogy így. – próbálta Tojcsi utánozni.
Kinéztem a szalvéta mögül és egy kis keresgélés után megláttam, hogy egy kis plüssbagoly fekszik a földön, és ő adja ezt a fura hangot.
– Te is elvesztél? – kérdeztem tőle.
– Elveszni? Én nem, én sose veszek el! – mondta két huppogás között.
– Pedig egészen úgy tűnik! – próbáltam ráébreszteni az igazságra –, nagyon úgy látszik, hogy itt felejtettek minket!

– Az nem jó, ugye? – huppogott egyet. Aztán fojtatta: – Nincs túl nagy gyakorlatom az elveszésben. – Nekem sincs– nyugtattam meg, már amennyire ez megnyugtató volt. – Még sosem vesztem el.
– Szóval kezdő vagy – ezt inkább kijelentette, mint kérdezte. – Akkor nem nagyon lehet rád számítani.
– Már miben?
– A megtalálásunkban.
– Hát az igaz – helyeseltem –, még sosem találtam meg magam.
– Itt lenne az ideje kipróbálni. – hagyta most már abba a huppogást.
– Jó, rendben – mondtam –, de hogyan kezdjünk hozzá?
– Végül is, nagyon egyszerű – jelentette ki, úgyhogy kíváncsi lettem.
– Most ketten vagyunk, egyszerűen megtalálhatnánk egymást. Te engem, én meg téged.
– Nem – vitatkoztam vele. – Először te engem. Ha én megvagyok, megtalállak téged is.
– Ha én meglennék, én is megtalálnálak – bizonygatta.
– De te nem vagy meg – érveltem. – Ha megtaláltál, akkor megtalállak, és akkor megleszel. Hidd el, hogy így lesz a jó.

Nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznöm, úgyhogy folytattuk a vitát. Közben lassan lekapcsolták a lámpákat és mi ott vitatkoztunk, hogy ki-kit találjon meg, miközben lassan bezárták az éttermet.
Nagy szerencsénkre viszont csak lassan, így az a kisfiú, aki újdonsült huppogó barátomat felejtette itt, még ideért a szüleivel az elhagyott bagolyért, akit nagyon szeretett.
Na, mondtam magamnak, még ez is. Nem elég, hogy elvesztem, még egyedül is maradok éjszakára egy üres étteremben, de szerencsére nem így lett.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Az, amit nem is mertem remélni. Az én huppogós plüssbagoly ismerősöm elmondta a kisfiúnak, hogy én is ottfelejtett plüss vagyok, ő pedig szerencsémre tudta, hogy ki a kislány, aki engem hozott magával és megkérte a papáját, hogy vigyenek el hozzá.
– És elvittek?
– Igen, el.
– Gondolom, a kislány nagyon szomorú volt, mikor észrevette, hogy nem vagy meg? – próbáltam magam beleélni annak a másik kislánynak a helyzetébe, hű, nagyon rossz érzés volt.

– Nagyon. Sírt szegény, csupa könny volt a szeme, mikor odaértünk.
– De aztán nagy volt az öröm, ugye?
– Nagy, igen nagy. Én is boldog voltam, mert nem jó elveszni. És nagyon hálás voltam a kisbagolynak, hogy nem felejtett el megtalálni.
– Akkor tényleg jó választás volt, most márt Esztinél lesz majd egyszerre két biztonsági kisbagoly, ha nagyon el akarnál veszni újra!
– De nagyon nem akarok! – mondta Tojcsi.
Ebben maradtunk. De azért jó tudni, hogy ha esetleg... ha mégis... akkor a baglyokra mindig lehet számítani!


Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Kilövésre felkészülni! »

Mit hozzon a nyuszi? Húsvéti ajándékötletek »

Barbie: 65 éves a stílusikon, aki több, mint csak egy baba »

Összes cikkünkért kattints ide »