A harmadik – Amiben fura hangok vannak, és Tojcsiról szobor készül

- Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr – hallatszott.

Aztán megint.

- Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr – mintha valaki erőlködne, nyögne, ahogy a busz szokott télen a szemben lévő buszmegállóban, mikor csupa jég az út és nem tud elindulni.

- Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr. Hjaaaaahhhhh – hallottam újra és újra. Pedig sehol egy busz, meg jég sincs. Ha még olyan tél végi álmoskásan is, de már süt a nap. A nénik, bácsik az utcán már nem a vicces pufi kabátokat hordták, ami persze a Nagyi szerint még nagy butaság volt. Szokta is mondani Anyunak, ha nagykabát nélkül indult el otthonról: „– Csalóka még ez az idő, jön egy kis szél és úgy megfázol édes lányom, hogy majd ápolhatlak! Még tél van, tessék rendesen felöltözni!”

- Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr. Hjaaaaahhhhh – már megint. Mi adhatja ezt a hangot? Hallgatództam, honnan jön és ki vagy mi okozhatja. Apa még nem ért haza a dolgozójából, a Nagyi átment a szomszéd nénihez beszélgetni, vagy, ahogy Anya mondta: ötyézni. Andris, a bátyám, edzésen, csak Anya meg én voltunk itthon, de Anya nem lehetett. Az Anyák általában nem adnak olyan hangokat, hogy: Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr. Meg, hogy: Hjaaaaahhhhh.

Bár Anya mostanában egyszer-egyszer sóhajt egy nagyobbat, mikor a kistesónk csinált valamit a pocakjában. Mert, hogy benne volt, éreztem is már, mikor Anya megengedte, hogy meghallgassam a hasát. De ezt a hangot most nem Anya csinálta.

- Hhhhmmmuuummma. Sssssszzzzz. Brrrrrrrrrrr. Hjaaaaahhhhh – hallatszott ismét, majd valaki azt mondta: – Pfűűűű, most már aztán igazán elfáradtam!

Egészen olyan volt, mint ha Tojcsit hallottam volna. Na, de az nem lehet, az előbb még itt ült velem szemben a szobámban. Pedig ez itt a végén egész Tojcsis volt. De hol van? Ahol az előbb ült, ott nincs. De akkor merre lehet?

Kerestem a szobában, a polc mögött, a szekrényben, néztem a babaházban, de sehol nem láttam. Bekukucskáltam még az ágy alá is, de ott sem volt.

– Hrscshrssssmmmm – hallottam újra valamit, de mint ha a folyosó felől jött volna. Kinéztem az ajtón és tényleg.

A szobákat összekötő átjáró közepén egy papírdoboz állt. Nem is állt, mert lassan, egyre-egyre közelebb csusszant/ hozzám, ez adta a „Sssssszzzzz” hangot. A többi hang forrását viszont nem találtam egész addig, míg végre beláttam a doboz mögé.

– Hát te, mit csinálsz? – kérdeztem Tojcsit, mert ő volt a doboz mögött, háttal nekifeszülve az oldalának. És akkor meghallottam ismét a hangot.

– Brrrrrrrrrrr. Hjaaaaahhhhh – nyögte Tojcsi, miközben a doboz újabb néhány centit csúszott a szobám ajtaja felé.

– Jó, hogy végre ideértél – tört ki belőle, mikor végre levegőhöz jutott. – Azt hittem már nekem kell ezt a hegynyi gyurmát átcipelnem – nézett rám megrovóan, mint ha én lennék minden bajainak okozója.

– Na, ha már itt vagy, akár hozhatnád is! – azzal otthagyott a bátyám szobájából megszerzett dobozzal és az ajtóm felé indult.

– Gyerünk, gyurmázunk! – tűnt el az ajtófélfa mögött. Ezzel eldőlt a délutáni program.

Gyurmáztunk. Illetve én gyurmáztam, Tojcsi meg mindent átépített. Átépítette a gyurmagyümölcseimet, pedig nagyon jól sikerültek. Lehet, hogy pont ettől, mert azokkal a gyurmagombócokkal, amiről magam se tudtam, mit ábrázolnak, ő sem kezdett semmit. Csak a legszebbekkel. Így lett a piros almámból egy mosolygó hatlábú nemtudommilyenbogár, a banánból indián csónak, az eprek pedig pöttyös kalapú gombákká váltak.

Tojcsi elemében volt, mindenhez hozzátett valamit. Nagy szemeket kaptak a gyurmavirágok, hosszú kabátba öltözött egy rózsaszín gyurmakutyus, egy sárgarépa pedig csigabigává göngyölődött.

Minden átalakult, egy valamit kivéve.

Egy szép sárga körte valahogy kimaradt a nagy újraformálásból.

– Nem tetszik?

– Deeeee, de tetszik – nézegette.

– Hát akkor? – próbáltam valamit megtudni. Aztán kibökte.

– Ez olyan, mint én vagyok. Egy gyurma Tojcsi. – és valóban. Jobban megnézve tényleg volt valami hasonlóság, sárgának legalább is sárga volt, mint Tojcsi.

– És ez baj? – kérdeztem.

– Nem – felelte, de nem volt túl határozott.

– Tudod mit? Csináljunk belőle egy igazi Tojcsi szobrot. Nem mindenkinek van ám szobra – kezdtem magyarázni elgondolkodó tekintetét látva – Csak a fontos néniknek meg bácsiknak csinálnak szobrot, aztán kirakják a térre, hogy mindenki lássa kik voltak.

– Ezt is kiraknák a térre? – kérdezte aggódva. Aztán nagyon komoly hangon hozzátette: – Még hideg van, megfázna.

– Csinálunk neki ruhát – jött a megoldás, és úgy is lett. Nagyon szép ruhát csináltunk. Andrisnak volt egy tűzoltóautója, amivel a gyurmából vékony csíkokat lehetett kinyomni, mint ha vízsugár lenne., Mi ezt használtuk fonal gyárnak. Tojcsi felmászott rá és addig tornázott meg ugrált, míg elég színes gyurmafonalat sikerült kipréselnie, hogy ruhát csinálhassunk.

A fonalakat keresztben egymásra raktuk, át-át bújtatva alul felül a szálakat, mint az igazi szövetét. Ezt a Nagyi mutatta egyszer, hogy így készülnek a ruhák anyagai is.

Igazán mutatós kabátkát csináltunk így, meg egy sálat a nyakába és egy sapit a fejére, meg ne fázzon a mi gyurmaTojcsink. Mikor kész lett, körbenéztük alaposan, mint az igazi szabómesterek, igazítottunk itt-ott egy kicsit, aztán elégedetten nekidőltünk az ágy oldalának, és nagyon büszkék voltunk a művünkre. GyurmaTojcsi olyan volt, mint az igazi.

Este aztán kiderült, hogy nem csak nekünk tetszik gyurmaTojcsi, az egész család a csodájára járt.

A Nagyinak tetszettek a színek, Apa szupernek tartotta a ruha szövését: „– Hű, milyen ötletes – mondta. – Ezt te magad találtad ki?” Anya meg még le is fényképezte, hogy majd jól megmutassuk az Árus Néninek a piacon, ahol Tojcsit szereztük. Mindenki oda volt, a Tojcsiszobor kikerült a polcom tetejére. Persze Andris azért megkérdezte: „– Ugye nem nekem kell összepakolnom a gyurmákat utánad?” – de Andris mindig ilyeneket kérdezett, pedig neki is tetszett, de a tesók már csak ilyenek.

Csak Tojcsi volt olyan furi, mint ha annyira nem örült volna annak, hogy mindenki a gyurmaTojcsit ugrálta körül, hogy ma a műTojcsi a sztár. Aztán este, lefekvés után kinyögte:

– Tényleg jó lett. ….. Majdnem olyan jó, mint az igazi – gondolkodott el. – Majdnem...

– De csak majdnem! – vágtam közbe, mert már kezdtem érteni mi a gond. – Ő nem tud téged helyettesíteni, nyugi! Csak egy gyurmabábú!

Egy ideig csend volt, már azt hittem elaludt, de nem:

- Hmmmm, azért jobb lesz, ha majd visszarakjuk a dobozba, a többi gyurma közé.

- Jó, ott biztos jobban érezné magát! – válaszoltam magamban mosolyogva. Ezzel aztán sikerült megnyugtatni, úgyhogy magára húzta a takaróm sarkát és már aludt is, és egy kicsivel utána én is.