A nyolcadik – amiben átmegyünk Zsófiékhoz, Tojcsi eltűnik, de közben Anya haja elkészül

Igaz is, Zsófiról még nem is meséltem.
Zsófival együtt járunk oviba. Persze, ő mindig később jön, mint mi, mert mi az Andrissal együtt indulunk, neki pedig korán kell beérni az iskolába. Zsófival szoktunk a legtöbbet játszani, doktornéniset, meg hercegnőset, meg labdázni is szoktunk, mert most már kimentünk az ovi kertjébe és ott szabad. Zsófi volt az én leges-, leges-, legeslegjobb barátom. Egészen azóta, mikor először jött az anyukájával oviba. Messziről költöztek hozzánk, mert az Apukájának ide kellett jönnie, dolgozni. Mikor beléptek a szobába, nagyon meg volt szeppenve, elbújt a mamája mögé, már azt hittem mindjárt elpityergi magát. Aztán mikor Éva néni megkérdezte ki szeretné neki megmutatni a játékokat, odamentem hozzá, megfogtam a kezét. Azóta mindent együtt csinálunk. Neki a Napocska lett a jele, nekem pedig Csillag. Szoktuk is játszani, hogy nappal ő vigyáz a gyerekekre a világon, éjszaka pedig én. Persze csak játékból.
Most pedig Zsófiékhoz mentünk Anyával. Zsófi mamája fodrász, és ő szokta Anya haját csinálni.
„Megyek újjászületni” – szokta mondani Anya. A Zsófi mamájának biztos van valami varázspálcája ehhez, mert mikor elkészül, Anyát tényleg, mintha kicserélték volna. Még a lépései is mások, meg, mint ha magasabb is lenne egy kicsit. A haja pedig olyan szép, mint a filmes néniknek.
Zsófiék egy pár utcával laktak odébb, egy szép, új házakkal teli részen. Szerencsére nem kellett buszra szállni és mehettem az új biciklivel. Tojcsi is jött velünk, de most nem elöl, hanem hátul, az ülés mögötti kis csomagtartóban üldögélt. Persze nem tetszett neki a dolog, duzzogott is érte, de hajthatatlan voltam. A múltkor is jól beletekertünk a virágágyás sarkába, mikor ő diktálta az iramot, aztán feldőlés lett a vége. Most ilyet nem lehetett, meg Anya is szólt, hogy ne menjek gyorsan, mert a gömbölyödő pocakjával nem szeretne futni utánam, így Tojcsi hátul maradt. Szép lassan kerekeztem, a tavaszi napsütésben, be-bevárva Anyát, aki útközben egy csomó látnivalót talált.
– Nézd, javítják a tetőt – mutatott egy régi házra, ahol két bácsi rakosgatta az új cserepeket a háztetőre. Jól látszott, hogy hol vannak már készen, mert ott egészen más színe volt.
– Mire visszafelé jövünk, végeznek, amilyen gyorsan haladnak vele – mondta, aztán bemutatott a sarki kertbe.
– Nézd, milyen szépen virágzik az Aranyeső! – és tényleg. A kerítéstől nem messze egy bokorról úgy lógtak a sárga virágok ezrei, mint egy hercegnői fátyol, amit arannyal borítottak.
Egy másik kertben jácintok lila virágfürtjei pompáztak, Zsófiékhoz érve pedig a fűben lévő fehér, sárga és lila virágfoltokat bámultuk meg.
– Krókuszok – magyarázta Zsófi mamája. – Éjszaka, meg, ha borult az idő, összezárják a szirmaikat. Csak napsütésben nyitják ki őket! Mint most. Szép a bringád! Jól megy már a biciklizés? – kérdezte, miközben Zsófival együtt alaposan körbecsodálták a rózsaszín kétkerekűt. Zsófinak nagyon tetszett, láttam rajta.
– Igen, jól! – válaszoltam, de a múltkori eséssel nem dicsekedtem el. – Újjávarázsolod a Mamát? – kérdeztem, hiszen ezért jöttünk.
– Újjá? – mosolygott. – Valami gond van a régivel?
– Nem, nem – tiltakoztam. – Csak a haját fodrászolod meg, ugye?
– Persze, nyugi kisasszony, a mama marad a régi, csak a haja lesz új! – nyugtatott meg –, Addig menjetek, játszatok valamit Zsófival!
Na, nekünk sem kellett ezt kétszer mondani. Leállítottam a biciklit a terasz előtt, kikaptam Tojcsit a csomagtartóból, és már futottunk is a ház mögé a kertbe.
– Csak lassan! – hallottam Tojcsit, aki egy kicsit beleszédült, hogy a kezembe lóbáltam futás közben.
Ahogy az öreg fűzfa alá értünk, megláttam mit hozott Zsófinak a nyuszi.
– Hűűűűűűű…!!! – mondtam, de még a szavam is elállt a csodálkozástól.
A fűzfa alatt egy igazi mesebeli házikó állt. Voltak igazi ablakai, igazi ajtaja, sőt az ajtón még a leveleknek is volt egy nyílás, ha jönne a Postás Bácsi, tudja őket hová tenni.
El is játszottuk rögtön. Hátrahoztam a biciklit, mert nálunk a Postás Bácsi azzal jár, és „becsengettem” Zsófihoz.
– Csiiiiiiiing! Csiiiiiiing!
– Ki az? – kérdezte a ház úrnője.
– Meghoztam a postát – válaszoltam, amennyire csak tudtam, mély hangon.
– Köszönöm! Dobja csak be a nyílásba! – mondta Zsófi, mint ha nagyon el lenne foglalva valamivel és nem érne rá ajtót nyitni. De nem hagytam annyiban a dolgot:
– Aláírós levelet is hoztam! Tessék kijönni!
Erre aztán már kinyílt az ajtó és rájöttem, hogy Zsófi tényleg nem nagyon érhetett rá kijönni a levelekért. A kisház ugyanis telis-tele volt hatalmas szappanbuborékokkal. Mint ha egy buborékfelhő közepén álltunk volna, olyan sűrűn szálltak körbe-körbe a szivárványszínű labdácskák.
– Hát ez? – kérdeztem álmélkodva, de Zsófi már a kezembe is nyomta az új játékát, egy nagy buborékfújót. Úgy nézett ki, mint egy lukas tollas ütő, a szélein, mint a polip karjain, sok-sok karika, amin egyszerre jöttek a buborékok. Rengeteg buborék.
- Csak belemártod ide tányérba – mutatott egy lapos edényre, ami tele volt szappanos vízzel –, és ahogy megmozdítod, már jönnek is!
És tényleg, ahogy legyezett egyet vele, máris egy rakás szappanlabda keringett körülöttünk.
Nagyon élveztük. Egymás után mártogattunk, buborékoltunk, mártogattunk, buborékoltunk. A legjobb az volt, mikor kinyújtott kézzel tartva a buborékfújót, keringtünk körbe-körbe, szédülésig, és minden tele volt körülöttünk a szivárványos gömbökkel. Ide-oda lebegtek, szálltak a fű felett. Volt, amelyik jó hosszú ideig megmaradt, és amíg nem ért hozzá a fűzfa egyik lelógó ágához, szét sem pattant.
Kergettük őket, próbáltuk a kezünkkel megfogni és labdázni velük. Hú, hát nagyon sokat nevettünk.
Észre sem vettük, hogy múlik az idő, és elbohóckodtunk volna estig is, ha nem jelenik meg Anya a ház sarkánál.
– Készen vagyunk, kisasszony! Gyere, indulunk!
És tényleg elkészültek. Anya haja tényleg megújult, mondtam is neki:
– Nagyon szép lett a hajad! Biztos fog tetszeni Apának is!
– Remélem is! – mosolygott. – Most viszont el kell búcsúznunk és indulni hazafelé!
Ez a legnehezebb. Játék közben hazaindulni. Persze, a felnőtteknek mindig van valami halaszthatatlan dolguk, amiért menni kell. Ha én majd felnőtt leszek, biztos egész nap játszani fogok, mert annál fontosabb nincs is! Na, de még az odébb van, így elbúcsúztam Zsófitól és már a kertkapunál jártunk, mikor valami nagyon hiányozni kezdett.
– Tojcsi! – kiáltottam fel, mikor rájöttem, hogy ő hiányzik. – Hol van Tojcsi?
Utoljára, úgy emlékeztem, a meseház mellett láttam. Oda tettem le, mikor visszamentem a bicikliért a teraszra, aztán a játék közben jól megfeledkeztem róla.
– Na, szaladj gyorsan vissza érte – mondta Anya –, megvárlak, de igyekezz!
Futottam, ahogy a lábam bírta, de ahogy a ház mögé értem, sehol nem láttam kis sárga barátomat.
Benéztem a fűzfa mögé, Zsófival az összes bokor alját végigkutattuk, de sehol nem találtuk. Egy hirtelen gondolatra aztán benéztem a meseházikó ablakán és megláttam az én Tojcsi barátomat, töménytelen buborék közepette ugrálni, henteregni, kergetőzni. Miután mi abbahagytuk, ő megszerezte a buborékfújót és telebuborékozta a kisházat, most pedig élvezettel hancúrozott közöttük.
– Végre megvagy – szorítottam magamhoz.
– Egy kicsit én is játszhatok! – mondta, és nem örült neki, hogy kivettem a buborékok közül, de nem volt mit tenni, Anya várt a kapuban.
– Jövünk még! – vigasztaltam, ahogy a Nagyi szokott engem.

Hazafelé menet láttam, hogy Anyának lett igaza, tényleg elkészültek a ház tetejének javításával a bácsik a sarkon. A lemenő nap fényében még látszott az új cserepek vidám, élénk színe, ahogy büszkén üldögéltek a tetőn, tudva, milyen fontosak is ők ott.